Story Tank

A fiú az árokban ébredt. Szürkület volt, de már inkább hajnali ködnek tűnt, semmint késő délutánnak. Hideg volt az idő, és mindent mocskos porhó borított. Összejárkálták a kutyák, a huligánok pedig beleszemeteltek. A fiú érezte a homlokán nedvedző vért, de nem érdekelte már semmi. Az élete romokban hevert, mióta az apja kidobta otthonról egy drogos balhé után. Ráadásul még a prosti sem tudott időben lelépni. Ez tavaly novemberben volt. Az előző év karácsonya volt a legszörnyűbb időszak az életében. A különböző drogüzletekből összegyűjtött pénzéből koszos motelekben húzta meg magát. Amikor kiment az utcára, látta a boldog emberek sokaságát, a nagy karácsonyi bevásárlásokat. Sose volt igazán híve ennek az egésznek. Nem szerette a nagy ünnepi felhajtást, az irreális mértékű költekezést. Gyerekkorából is inkább a karácsony meghittebb pillanatainak emlékét őrizte, nem pedig az idegesítő rokonoknál töltött, kínkeserves órákat.

Nagy nehezen kitápászkodott az árokból. Az elmúlt éjszakán bölcsőjéül szolgáló halálveremből, melyben annyi rosszat álmodott össze. Még mindig a kezében szorongatta a sörösüveget. Ronda, csúf vágyainak egyetlen elfojtóját. Elindult. Hamarosan, bár nem emlékezett rá, hogy miképp, de a belvárosban találta magát. Minden teleaggatva égőkkel, mindenfelé gyerekek rohangáltak, idegesítően vihogva. Vajon mit csinálhat most a családja? Az apja, az anyja, és a húga. Az a három ember, aki bő egy éve minden délután rettegve lépett be az ajtón, nem tudva, hogy elzüllött fiuk milyen balhéba keveredett. Nem tudván, hogy épen mi várja őket az ajtó mögött. A meleg, családi fészekben. Többnyire szanaszét hagyott üvegek, néhány marihuánás cigi, de időnként egy - egy pisztoly, vagy egy prostituált is a fogadóbizottságot képezte. Ez egészen addig zajlott amíg a fiú apja össze nem szedte minden lelki erejét. No, persze nem azért kellett lelki erő, mert félt volna a fiától. Hanem azért, mert a fia volt. Kirúgta. Úgy hogy a lába sem érte a földet. Azóta a fiú egyik napról, nem, inkább egyik percről a másikra él. Eléggé nihilista irányba húzott el az élete, mióta megszakadt a kapcsolat a családjával.

A fiú, maga is elcsodálkozva töprengett azon, hogy nem is akar újra otthon lenni. Nem vágyik rájuk. Bár néha, mikor verejtéktől átitatva, üvöltve ébred a legsötétebb éjszakákon, eszébe jut, hogy talán rossz helyen van. Mi lesz így belőle? Mi lesz az életével? Vissza kell mennie a családjához, és bocsánatot kell kérnie. De ezen józan pillanataiban is lerázta ezt a súlytalan terhet a válláról, hiszen jól tudta, hogy apja nem véletlenül zavarta el. Nyilván jobb nélküle a légkör otthon. Sokszor gondol a fiú huligán barátaira is. Vajon jó társaság? Vajon jó az, hogy csak a szerencsének köszönheti, hogy még nem ül börtönben? Egy igazságos világban nem is látná többször a szabad napfényt, annyi szörnyűséget tett az elmúlt évben alkohol és drogmámoros állapotban. Állandóan be volt lőve, így nem meri száz százalékra elhinni, de mintha gyilkolt is volna. Emlékszik arra a szőke lányra, aki neki könyörgött. De képtelen felidézni a körülményeket. Lehet, hogy csak álmodta. De lehet, hogy nem...

Elég a sötét gondolatokból! Parancsolt magára a fiú, és továbbindult a kivilágított, díszes sétányon. Egy tévéstáb jött vele szembe. Megállították a fiút, és kérdőre vonták:

- Mondja, fiatalember, maga hogy ünnepli a karácsonyt?

- Hagyjatok békén!

- Na, fiatalember, mondja már el nekünk! Szoros családi körben tölti az ünnepet, vagy inkább a barátokkal megy bulizni?

Szoros családi kör. A fiú, nem tudván miért, de elmosolyodott. Szoros családi kör. Saját mosolyában is megérezte a gúnyt. A szörnyű bestiát ott legbelül, ezt a pusztító érzést, ami csak rombolni tud, és akit egyszer elkap, az nem ússza meg élve. A szörnyetegnek érdekes neve volt. Egy tízéves, boldog kisgyerek, főleg karácsonykor nyilván furcsállva nézett volna a fiúra, ha megemlíti neki a bestia nevét. Önutálat.

A fiú, maga sem tudta, hogy gyengén vagy erősen, félre lökte az operatőrt, és tovább ment az utcában. Nézegette a kirakatokat. Egy ékszerüzletben, egy láthatólag elkényeztetett, hosszú fekete hajú lány könyörgött a barátjának, hogy vegyen meg neki egy méregdrága fülbevalót. Egy másikban két apuka bokszmeccset vívott az utolsó számítógépes játékért. A fiú sok helyen látta már kiplakátolva ezt a játékot. Népszerű, nagy karácsonyi sláger a gyerekeknél. A fiúnak nem volt pénze rá, de igazából nem is érdekelte. Azt tudta, hogy háborús játékról van szó. A lényege, hogy minél több embert megölj benne, a lehető legbrutálisabb módon. A fiú elmosolyodott. Kézenfekvő.

Kiért a forgalmas kis utcából, és egy félreeső, befagyott kis tó felé vette az irányt. Mikor rálépett a jeges víztükörre, nagyot esett. Nem gondolta volna, hogy ennyire csúszik a cipője. Ahogy esett, az idő mintha megállt volna. Látta az eget. Szép tiszta volt, de egyben ellenséges is. A Hold és a csillagok mintha rajta röhögnének. Az arcába vihognak, mintha csak azt üvöltenék: Te balfék! Ekkor a fiú hanyatt vágódott a jégen. Hosszú percekig csak bámult, és nézte a kacagó Holdat. Majd feltápászkodott. Egy ideig a jeget nézte. És ekkor rájött. Kiürítette a zsebeit. A befagyott víztükörre hullottak a használt tűk, a kiszakadt óvszerek, a sör áztatta kokainos zacskók. Felnézett az égre. Érezte, ahogy szétárad benne a magabiztosság. Farkasszemet nézett a Holddal. Majd megszólalt. Olyan nyugodtan és türelmesen, ahogy soha az elmúlt egy évben, de talán egész életében. Csak ennyit mondott a gúnyolódó égitestnek: - Nem.

Mikor a fiú befordult az utcába, már sötét volt. Itt nem voltak díszfények, félreeső kis külváros volt ez, de mégis meghitt. Megállt az ismerős, de az elmúlt hónapokban csaknem teljesen a feledés homályába veszett ajtó előtt. Itthon vagyok. Megnyomta a csengőt. Lábdobogás hallatszott bentről, majd az ajtó kinyílt. A fiú anyja elejtette a kakaós bögrét, melynek fülét az előbb még oly magabiztosan szorongatta. A fiú könnyes szemmel kihúzott a kabátzsebéből egy összenyomódott, olvadt csokoládé táblát, amit, fogalma sincs, hogy miért, de két napja vásárolt. Az anyja felé nyújtotta az édességet.

- Boldog karácsonyt, anya!

A testileg jó formában lévő, de a szemeire tekintve jól láthatóan megviselt asszony elsírta magát, és berántotta a fiút az ajtóból. Az ebédlőben ott ült a húga. Csodálkozva mosolygott a fiúra, de arcáról öröm sugárzott. És akkor megjelent a szobában a fiú apja. Az imént jött le az emeletről. Lassan közelítette meg a fiát, mint valami beidomítatlan lovat. Megállt előtte, és mélyen a szemébe nézett. Majd a kezét nyújtotta a fiú felé, aki megszorította azt. Majd ölelkeztek.

A fiú most először megértette a karácsony értelmét. Az egész ünnep lényegét. Felfogta annak a szónak a jelentését, amit az emberek többsége nem is ért igazán. Szeretet. Korlátlan, halhatatlan szeretet.

BOLDOG KARÁCSONYT MINDEN KEDVES OLVASÓMNAK! 

Az ágyamban ébredek. Izzadok, mint egy ló, és szörnyen hasogat a fejem. Az ébresztőórám az éjjeliszekrényen 7:30 - at mutat. Nem tudom, hogy kerültem haza. Alig emlékszem valamire. Feltápászkodok, a fejfájás enyhül. Kimegyek a konyhába és meglátok egy félig üres sörösüveget. Eszembe jut néhány dolog tegnapról. A kocsmában voltam, és ittam, mert a főnököm kirúgott tegnap a rendszeres késések miatt. Sokat ittam, hamar lerészegedtem. Mikor részeg vagyok, idegesítő belső kényszert érzek arra, hogy bántsak másokat. Tegnap is így történt. Megkerestem a kocsmában a lehető legrosszabb arcú gazembert, és miután láttam, hogy a csajával van, odamentem hozzájuk. Lekurváztam a lányt és jó erősen rácsaptam a seggére.

És ekkor hirtelen abbamarad az emlékek áramlása. Egy - két perc után inkább hagyom is őket a francba, és kilépek az erkélyre. Mégis valahogy úgy érzem, muszáj lenne emlékezni. Történt valami még tegnap, ami fontos. Tudom. Az erkélyen lévő kis asztalomra nézek. A múlthavi sportújság hever ott. A hétvégi bokszmeccs kapta meg a címlapot. A bajnok pózol a borítón. És erről eszembe jut, hogy hogyan folytatódtak a dolgok az este. A rossz arcú csávó nem nézte tétlenül, amit a barátnőjével tettem. Megvadult és nekem rontott. Péppé verte a fejemet, és természetesen mindenki neki szurkolt. Még a csapos is. Nem tudom, hogy éltem túl. Ezután elsötétült minden. És még mindig nem emlékszem a folytatásra.

Felnézek az égre, aztán vissza a földre, az utcára. De újra fel kel néznem. Meg mernék esküdni, hogy az előbb egy halálfejet formáló felhőegyüttest láttam. Mindenesetre most már nyoma sincs. Biztos csak optikai csalódás volt. Ekkor elkezd szemerkélni az eső. És az emlékek megint megindulnak. Szakadó esőben feküdtem a kocsma bejárata előtt egy pocsolyában, mikor magamhoz tértem. Feltápászkodtam. Az utca túloldalán egy padra lettem figyelmes. Valaki ült már rajta, de még volt nekem is hely. Leültem az alak mellé. Baljós külseje volt. Különös fekete kapucni volt az arcába húzva, és nagy, fekete esőkabátot viselt. Vagy lehet, hogy inkább köpeny volt. A szemem be volt dagadva a veréstől, így nem láttam jól, de valami a padnak volt támasztva a sötét alak mellett. Egy hosszú nyelű valami. Talán egy kerti szerszám, esetleg egy kapa. Nagyon más ötletem nem volt. Ekkor a kapucnis megszólított, és ha jól emlékszem nagyon mély hangon beszélt. Kicsit bántotta is a fülemet.

- Kész vagy? - Kérdezte.

- Mire?

És ekkor az emlékek megint megtörnek. Nem jut eszembe. Pedig tudom, érzem, hogy a kapucnis válasza fontos. Kimegyek a fürdőszobába. Belenézek a tükörbe. Még mindig ronda a pofám a vadállat ökle nyomán. Az utóbbi időben semmi jó nem történt velem. A barátnőm elhagyott, mondván, hogy unalmas velem az élet, a főnököm kirúgott, ráadásul két hete a kutyám is meghalt, akit nagyon szerettem. Bár, ha jobban belegondolok. Soha nem történt velem semmi jó. Csak apró dolgok. Az életem fontos eseményei mindig balszerencsésen alakultak. Leülök a tévé elé. A híradóban éppen valami terrortámadásról beszélnek. Sokan meghaltak. Ekkor szokatlan nedvességet érzek az orrom alatt. Oda nyúlok az ujjammal és megtörlöm az orrom és a felső ajkam között. Az ujjam véres lesz. Ekkor valaki, már - már idegesítően nyugodtan kopogni kezd az ajtómon. Az órára nézek. 10:00. És ekkor eszembe jut feketébe öltözött padtársam válasza:

- Holnap, délelőtt tízkor megyek érted.

Különös módon nem igazán izgat fel a dolog. Pár másodpercre elmélyülök a gondolataimban, majd elmosolyodok. Ennél a helynél rosszabb úgysem lehet. Egye fene, megyek.

Zuhog az eső. A nihilista elégedetten nyugtázza, hogy semmi sem változott, mióta itt hagyta az országot. Ugyanolyan mocskos, ugyanolyan rossz az idő, ugyanúgy omladoznak a házak. Már csak a kosz tartja össze őket. Ugyanúgy minden tele van hajléktalanokkal és prostituáltakkal.

Mennyire más volt a hely, ahol A nihilista az elmúlt hat hónapot töltötte. A fény országa. A fényűzés világa. Mindenki vigyorgott, mindenki pörgött. Mindenkinek megvolt mindene, és minden vadonatúj volt. Méregdrága sportkocsik, terepjárók, óriási, tengerparti villák, drága ruhák. A nihilista nem érezte jól magát abban a világban. Szerencsére a Vezető végre hazahívta. Az elmúlt fél évben sikeresen elvégezte a küldetését a fény országában. Újra hazatérhetett a mocsok országába, és boldog, hogy újra találkozhat a prófétákkal. Azokkal az emberekkel, akik az utóbbi években a családját képezték. Nagy dolog van készülőben. A nihilista tudja. Hamarosan az egész világ tudni fog a prófétákról.

A nihilista tovább gyalogol a szakadó esőben. Nincs rajta se kabát, se pulóver. Egy vékony fehér póló, egy farmernadrág, és egy nyári cipő van rajta. Nem érdekli, ha megfázik. Sebezhetetlennek érzi magát. Tudja, hogy a küldetése sikerrel járt. Ráadásul végre újra itthon lehet, ebben a fekete világban, ahol a legragyogóbb dolog a sarkon álló, szőke prostituált haja.

A nihilista megérkezik a találkozási ponthoz. Egy kis kávézó. A neve: Napfény. A nihilista azon kapja magát, hogy hangosan felröhög. Régóta itt állhat már ez a kávézó. Itt már ugyanis évtizedek óta nem sütött a Nap. Feltéve, ha nem vesszük napsütésnek azt a szürke fénykorongot, ami nappal lenéz ránk a szmogfelhőn keresztül. Hogy jutott ide ez az ország? Nem baj. Legalább én jól érzem magam itt. És a próféták is. A testvéreim.  

A nihilista belép a kávézóba és a pulthoz megy. Sokat sejtetően ránéz a csaposra. Az így szól: - Két kutya fut a füves réten. De valaki közülük csak hamisítvány. Melyik? - A nihilista elmosolyodik: - Természetesen a füves rét a hamisítvány, ugyanis ebben az országban már ötven éve nem nő fű. - A nihilista nem bírja megállni, és hangosan felröhög. A csapos elmosolyodik: - Szólok neki, hogy megjöttél. - Azzal elmegy, és benyit egy, a pult mögött elhelyezkedő ajtón, ami mögött hosszú folyosó húzódik. Az ajtó becsapódik. A nihilista megfordul, és körülnéz a kávézóban. Elvétve ül néhány vendég itt - ott. A hozzá legközelebb lévő asztalnál két férfi beszélget. Egy idős, őszhajú férfi, és egy középkorú, szemüveges, öltönyös ember. A nihilista érdekesnek találja a párbeszédüket. Az öreg megszólal: - Nézze, szükségünk van a gyógyszerre. Különben a lányom meg fog halni. - Az öltönyös rezzenéstelen arccal ül, majd megszólal: - Még el kell végeznünk néhány vizsgálatot. Két hónap múlva menjenek be a kórházba. Addigra elő lesz készítve minden.

- Két hónap múlva a lányom már rég halott lesz, ha nem segítenek neki! - Csattan fel az öreg.

- Nézze, uram! Mielőtt kezelni kezdjük a lányát, tudnunk kell, hogy ő e a tökéletes kísérleti alany.

- És miért csak két hónap múlva lehet kezdeni a teszteket.

- Minél később kezdjük, annál olcsóbb. Több időnk van beszerezni a szükséges eszközöket. Nekünk a profitra is gondolnunk kell, és ha kiderül a lányáról, hogy nem jó alany. Akkor az nekünk fölösleges pénzkidobás, ugye érti?

- A lányom tökéletes alany. Az előzetes vizsgálatok is kimutatták. Nagyon erős. Hiszen már másfél éve küzd a betegség ellen.

- Türelem, uram! Türelem rózsát terem. - Mosolyog tettetett együttérzéssel az öltönyös.

- Egész életemben mindennel és mindenkivel türelmes voltam. - Válaszol az öreg. - És soha a büdös életben nem láttam egy kurva rózsát sem.

Ekkor valaki megveregeti A nihilista vállát. A csapos visszatért.

- A rulett - szobában vár rád. - Mondja a csapos.

A nihilista elindul a hosszú folyosón, aminek a végén ott vár rá a rulett - szoba. Közepén értelemszerűen egy nagy rulett - asztal. Az asztal mellett két szék. A nihilista leül az egyikre. A szoba végében résnyire nyitva egy ajtó, és vízcsobogás hallatszik.

- Rögtön jövök! - Hallatszik egy férfihang az ajtó mögül.

A nihilista a gondolataiba merül. Ha a tervünk sikerrel a jár, az egész világ rájön, hogy mennyire hiábavaló ez a fényűzés, amit csinálnak sok helyen. Például a fény országában. Hiszen ez az egész mulandó. Nem több egy röpke álomképnél, ami szertefoszlik, amint felébredünk a rideg valóságban. Ha a tervünk sikerül, a fény országa is ugyanolyan sötét hely lesz, mint ez itt. Az otthonunk. Az omladozó házak hullahegyek. A szmogfelhőbe burkolt városok pedig tömegsírok. A nihilista elmosolyodik. Jó újra itthon.

Folytatása következik...

Eljött a szabadulás napja. Ötven év börtön. Az öregember a cellájában ül az ágyon. Bele sem mer gondolni az elmúlt évtizedek súlyába. Azt mondták neki, hogy csak sötétedés után tudják kiengedni, mert valami aszfaltozási munkálatok folynak az épület bejáratánál. Sokan ennyi bent töltött év után már inkább ki sem akarnak menni. Kivéve azok, akik megjárták A verem nevű magánzárkát. Ahogy az öregember is tette. Már ő sem akar itt maradni. Haza akar menni. Bár fél belegondolni, hogy neki ezentúl mit fog jelenteni a haza fogalma. 

Eljön a várva várt pillanat. Az őrök megérkeznek. A földszintre, majd a bejárathoz kísérik az öregembert. A kapu kinyílik, és az öregember újra szabad. Sötét éjszaka van. Szélcsend. Ijesztő dermedtség. Mintha mindenki az öregembert figyelné. Minden fa, minden bokor, minden csillag, még a telihold is, ami különös félelemmel tölti el az öregembert. Elindul. Nem tudja, hová megy, de itt nem maradhat. Kénytelen tovább menni és valami szállást találni. A legszörnyűbb az egészben az, hogy az öregember már arra sem emlékszik, miért börtönözték be. Tudja, hogy rossz dolgokat csinált, tudja, hogy fájdalmat okozott. Talán még halált is. Sőt, biztos, hogy halált is. Különben nem zárták volna be ötven évre.

Az utolsó kettő börtönben töltött évére az öregembernek egy érdekes cellatárssal kellett megosztania lakhelyét. Egy rablógyilkosság miatt elítélt ember volt, körülbelül huszonöt éves. Sokat beszélgettek késő estig a világról. Főleg arról, hogy most milyen, hiszen az öregember már rég nem látta. A rablógyilkos azt meséli az öregembernek, hogy az, amit ő elkövetett nem is olyan szörnyű ahhoz képest, amit sokkal nagyobb hatalmú emberek követnek el. Országok és egyházak vezetői. Egyik este arról beszélgettek, hogy ki mitől fél a legjobban.

- Hát én, öreg! Én a haláltól félek a legjobban. - Mondta a rablógyilkos.

- Miért pont a haláltól? - Kérdezte az öregember, és eszébe jutott sok évvel ezelőtti látomása, ami akár valóságos volt, akár nem, de beleégett az agyába. - Talán nem hiszel Istenben?

- Dehogynem. - Mosolyodott el a rablógyilkos. - Épp ezért még jobban rettegek a haláltól. Gondolj csak bele, öreg! Egy olyan isten, aki ennyi szörnyűséget teremt a világra, és hagyja, hogy a teremtményei szép lassan darabokra szakítsák a Földet, az vajon mit csinál a halott lelkekkel. Hát én bele sem merek gondolni.

És ekkor az öregember rádöbbent: - Én is félek a haláltól.

- Hát, ahogy elnézlek, már épp ideje! - Röhögött fel a rablógyilkos.

Most, a sötét éjszakában az öregember egy elég nagy térre érkezik. A sötétben nem nagyon tudja kivenni az elmosódó alakokat, de mégis az az érzése, hogy járt már itt valamikor. Belenyugodva a ténybe, hogy ma este már nem lesz tető a feje felett, az öregember leül egy padra. Majd ledől, és álomba merül. Szerencsére most éppen július van, így nem fázik, csak egy kicsit.

A szemhéján átsütő napsugarak ébresztik az öregembert. Felül. A téren mindenfelé emberek, de különös módon az ő ötméteres körzetén belül senki sem tartózkodik. Ekkor megjelenik egy egyenruhás férfi, és ráüvölt az öregemberre.

- Takarodj innen, csöves! - Az öregember nem áll neki vitatkozni. Feláll a padról és tovább megy. Valahogy nagyon szomorúnak érzi magát, de ezt az érzést nem tudja konkrét okokhoz kötni. A tér így napsütésben még ismerősebb az öregembernek. Egyszer csak meglát egy kis virágoskertet a tér szélén. Benne tűzpiros virágú rózsákkal. Hirtelen egy furcsa kép úszik be az agyába. Egy másik élet jelenete. Egy síró kislány, egy összetaposott virág. Legalább szagold meg, milyen jó illata van! Az öregember elgondolkozik. Miért bántod a rózsákat? Én szeretem a rózsákat, ne öld meg őket! És ekkor az öregember, ő maga sem tudja, pontosan miért, de elindul a rózsák felé. Mikor odaér, letérdel eléjük. Végigsimítja az egyik virág szirmait. Legalább szagold meg, milyen jó illata van! 

Az öregember közelebb hajol az egyik virághoz. Az orrát a szirmai közé fúrja, és mélyet szippant a rózsa illatából. Kiemeli az arcát a szirmok közül. Becsukja a szemét. És elmosolyodik. Amit már rég meg kellett volna tennem.

VÉGE

Mint minden ősszel, ezúttal is sűrű köd ült a börtön udvarára. Az öregember egy padon ült és maga elé bámult. Olyan régóta van már itt. Ez a hely már szinte az otthona. Az utóbbi harminc évben kifejezetten jól érzi itt magát. Viszont amin elcsodálkozott egyik nap: Hogy nem tudja felidézni a nevét. Mármint a teljes nevét. Olyan régen szólították már rajta. Csak egy rövid becenév kúszik elő mindig az emlékek rothadó gödréből: Johnny. Az öregember nemsokára betölti a 65. életévét. Öt év múlva szabadul. De, hiába próbálja elnyomni ezt az őrült gondolatot, nem akar szabadulni. Igaz, az utóbbi időben rászállt egy banda, akik a börtönben verődtek össze, és nem túl ízléses dolgokra kényszerítik őt rendszeresen. De hát, nincs mit tenni. Valamilyen módon itt bent is ki kell élniük a srácoknak a szexuális vágyaikat, vigasztalta magát Johnny. De miért pont engem választottak? Elhatározta, hogyha a banda legközelebb érte jön, nem fogja hagyni magát. El is lopott kettő kést az étkezőből reggelinél. És a banda meg is jelent.

- Hello, tata! - Kiabálta egy agyontetovált alak. - Na, készen állsz?

- Húzzatok innen, amíg még tehetitek! - Kiabálta Johnny. Ez a név. Mennyire nem illik egy ilyen vénemberhez.

Az agyontetovált alak se szó, se beszéd, nekiesett Johnnynak, aki, önmaga is meglepődve reflexein, hirtelen előrántotta az egyik kést a nadrágjából, és nem érdekelte mi lesz, döfött. Keményen. És mire feleszmélt, a tetovált már hörögve, a testéből spriccelő vérben fürödve fetrengett a földön. A banda többi tagja elrohant.

Johnny természetesen magánzárkát kapott. A legsötétebbet, a börtön pincéjének legmélyén. A rabok, akik megjárták már, csak veremnek hívják, és szörnyű dolgokat mesélnek róla. Sokan állítólag meg is őrültek ott.

Johnnyból kiveszett a félelem az elmúlt évtizedekben. Már semmi sem érdekelte. Miután bevezették a magánzárkába, az őrök kihasználták, hogy senki sem látja őket. Mielőtt rázárták volna a zárkaajtót, alaposan megrugdosták Johnnyt. Ezután magára hagyták. Az öreg csak ezután vette észre, hogy valami instabil lötyög a szájában. Miután kiköpte a kitört fogat, kitapogatta a sötétben az ágyat, és felkapaszkodott rá. És leült. És, akárcsak az udvaron, csak nézett maga elé és gondolkodott. Itt legalább senki sem fog bántani. Mikor biológiai órája bejelentette az alvásidőt, lefeküdt az ágyra. Becsukta a szemét, de akkor hirtelen. Rémisztő suttogást hallott. Kinyitotta a szemét. Valahonnan a sötétből valaki őt szólította:

Nézz rám, öregember! Elfelejtetted, hogy ki vagy? Gyilkos vagy! Senki vagy! A börtön nem változtat meg. Csak még gonoszabbá tesz. Mikor kimész, megint szomjazni fogod a vért. Az emberéleteket. A halál hírnöke vagy. Jobban járna a világ, ha sosem jutnál ki innen.

Johnny szólni akart, de nem jött ki hang a torkán. Ekkor vakító fényesség támadt. Körülötte, mint valami ultramodern plazmatévén, száguldozni kezdtek az emlékek. Az ő emlékei. Furcsa érzés volt. Kívülről látta az elméjének azon részét, amiről nem is tudta, hogy létezik. Gyerekkori emlékek rohantak el mellette, hogy aztán elvesszenek a semmiben. A magánzárka sötét falában. És akkor egy alak jelent meg előtte. Egy angyal. Egy női alak, és angyalszárnyai voltak. A szemei fehéren világítottak, és gyönyörű, hosszú, szőke haja fényesen simult a vállára. Ő suttogott. Johnny felismerte a hangját, mikor az folytatta:

Életed napjai ugyanilyen gyorsan rohannak el melletted, ahogy a régi emlékek is elmúltak már. Senki vagy. Aki valaha voltál, az az ember elenyészett a feledés homályában. Te csak egy árnyék vagy. Viszont az árnyék követi gazdája példáját. Így, ahogy régi éned, te is ugyanúgy döfésre emelted a kést, és amint kijutsz, ugyanúgy lövésre fogod emelni a pisztolyt. Mert gyilkos vagy. Mert gonosz vagy.

- De én csak megakartam védeni magam tőle, azért szúrtam le! - Tört ki Johnnyból. És az előtte lebegő angyalt hirtelen teljesen természetes, hétköznapi jelenségnek érezte. - Te csak a képzeletem szüleménye vagy. Takarodj!

És akkor újra minden elsötétült. Johnny nekirohant a zárka ajtajának.

- Engedjenek ki!!!! - Üvöltötte. - Engedjenek ki!!!!

Haza akart menni. Ha egyáltalán még létezik számára ez a hely a börtön falain kívül. El akarta hagyni ezt a helyet. Már nem érezte az otthonának, már nem akart tovább itt élni. Csak ki akart jutni innen. Újra friss levegőt szívni, újra igazi ételt enni.

Újra élni.

Folytatása következik...

A következő húsz évben Johnny és Sebastian jó barátokká váltak. A fiú, vagy most már inkább férfi többször előhozakodott megmentőjének a furcsa látomással, melyben Isten az ő képében jelent meg. Sokat vitatkoztak Istenről. Vajon mik lehetnek a céljai, mi a terve a világgal? Tényleg egy nagy baklövés eredményei vagyunk? Isten tényleg részeg volt, mikor a világot teremtette? Vagy csak tényleg nem normális.

Aztán beköszöntött a leghidegebb tél Johnny ottléte óta. Furcsa, hogy az időjárás mennyire egy húron pendült a börtönben történő eseményekkel. Behoztak ugyanis egy hírhedt drogbárót, és egy maffiavezért, akik innentől kezdve mindig elvonultak az udvar egy rejtett sarkába, olyan messzire, amennyire csak engedték az őrök, és sugdolóztak. Aztán megtörtént. Kitört a börtönlázadás. A drogbáró és a maffiavezér intézték így a dolgokat. Még néhány biztonsági őr is az ő oldalukra állt. A börtön lángolt. Égett a dühtől, és a gonoszságtól. Mire a kiérkező kommandósok helyreállították a rendet, a rabok fele halott volt, és sokan meghaltak, vagy súlyosan megsérültek a börtön dolgozói közül is. Johnny épp a mosókonyhát takarította, ahogy az elmúlt húsz évben mindig ez volt a dolga. Hallotta a zajokat, tudta, hogy baj van. Magára zárta az ajtót, és csak akkor jött ki, mikor a kommandósok rátörték azt. Johnny kilépett a mosókonyhából. Minden romokban. A lépcsőfordulókban hullák, a falakon alvadt vér. Sebastian is életét vesztette, miközben a börtönben dolgozó ápolónőt próbálta védeni a nőre támadó, a becsempészett kokaintól megrészegedett raboktól.

Johnny elvesztette a barátját, és aznap este meg is siratta. A legzűrösebb rabok mind odavesztek. Csendes, nyugodt hellyé vált a börtön. Senki nem merte egyértelműen kimondani, de a légkör is felszabadultabb lett. Mondhatni, hogy már - már jól érezték magukat a rabok. Johnny az elmúlt években elkezdte az otthonának érezni ezt a rideg kőépítményt. Nem mert belegondolni, mi lesz, miután kiszabadul. De hisz akkor már hetven éves leszek. Lehet, hogy meg se fogom élni. Úgyhogy erre inkább nem gondolt. Egyik nap épp a cellájában üldögélt, mikor megjelent az egyik őr és intett neki.

- Látogatód van. - Mondta az őr.

- Nekem? - Csodálkozott Johnny. Eddig soha nem látogatta senki.

Az őr bevezette a férfit a látogatásokra fenntartott terembe, és egy asztalhoz vezette, ahol egy fekete nő ült aktatáskával. Johnny leült.

Üdvözlöm! - Mondta a nő. - A nevem Sandra. A városi ügyészség munkatársa vagyok.

- Csak nem szereztek nekem egy jó ügyvédet? - Vigyorgott Johnny.

- Nem, csupán értesíteni szeretném valamiről. Nos... A szülei... Tegnap délután frontálisan ütköztek egy kamionnal az autópályán. Mindketten azonnal szörnyethaltak. Mivel önt már korábban kitagadták, az örökségből nem részesül. Minden visszaszáll az államra. Nem is kellett volna erről értesítenem, de nem bírtam aludni, és végül eljöttem.

- Köszönöm! - Mondta Johnny, de fel sem fogta, amit hallott. Az őr visszakísérte a cellájába. Johnny leült az ágyra. Hirtelen gyerekkori emlékképek villantak fel előtte. A szüleivel közös nyaralások, az együtt töltött idő. És aztán a gyilkosságok. Amiket elkövetett az Armageddon vezetőjének megbízásából. Eldobtam őket magamtól. Kitaszítottam őket az életemből. A mocsokért, a bűnért, a gyilkolásért, az alvilági hatalomért. Két évig király voltam a férgek között. Mindenki a seggemet nyalta. Eladtam a lelkemet az Ördögnek. Eladtam a boldog életet, ami várt volna rám. Miért kellett akkor kimennem az utcára biciklizni? Miért nem tudtam otthon maradni a seggemen?

Johnny sírni akart. Bőgni. Üvölteni. De nem tudott. Elfogytak a könnyei az elmúlt húsz év alatt. Az utolsó cseppeket Sebastianra pazarolta. Elfogytak a könnyek. Elfogytak a könnyeim. Napokig ez a gondolat járt a fejében. Egyik nap ebédnél az ablak mellett ült. Kinézett az udvarra. Szakadt az eső. A börtön füves focipályája dagonyává változott. Készen állt a mocskos disznók fogadására. És az eső csak szakadt. Ó, Istenem! Mondd, a te könnyeid mikor fogynak el?      

Folytatása következik...

Johnny kinyitotta a szemét. Sehol senki és semmi. Hová tűnt Tim, a nagydarab haverjai, a mosókonyha? Hová tűnt a kés? A kés, ami az előbb még a nyakából ontotta a vért. Amerre csak nézett, körös körül szürkeség, semmi. Gomolygó, szürke füst. Vagy felhő? Várjunk csak! Ekkor hirtelen egy padot látott maga előtt. Olyan pad volt, mint amin a nyugdíjasok szoktak üldögélni a parkban. Nem tudta, hogy került oda a pad, de valami ismeretlen erő arra késztette, hogy leüljön rá. Ekkor megjelent a távolban egy alak, aki Johnny felé közeledett. Ahogy egyre közelebb ért, Johnny felismerte. Az a nagydarab, szakállas fazon volt, akiről Tim viccelődött. Ezen a rohadt helyen soha nem süt ám a Nap, erre ne is számíts. És tudod, miért nem?Hát mert az a drabális állat eltakarja. A szakállas leült mellé.

- Hogy vagy? - kérdezte a szakállas - Bár ahogy ismerlek titeket, erre a kérdésre nem várok választ. Tudod, az emberek ma már olyan rohanó életmódot folytatnak, hogy nem is jut idejük törődni egymással. Csak egy Hogy vagy? - ra van idejük.

- Ki vagy te? - Kérdezte Johnny, de nem akarta tudni a választ.

- Tudod jól, ki vagyok. - kacsintott a szakállas - Hát az, aki eltakarja a Napot. És hogy miért takarom el? Hát mert megérdemlitek.

- Te vagy Isten? - Kérdezte Johnny. A szakállas elmosolyodott.

- Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy Isten csak egy bogár?

- Egy bogár?

- Igen. Egy ronda, fekete ganajtúróbogár. Mit szólnál?

- Nem tudom. Azt, hogy ez istenkáromlás.

- Persze, hiszen a papok és prédikátorok által megvakított szüleid ezt tanították neked. Tudod, nem tudom azok az emberek mit képzelnek magukról ott a Vatikánban. Azt hiszik a lelkük mennybemenetele elvan intézve annyival, hogy felvesznek egy papi ruhát. Hahahahahahahaha!!!!! Ha tudnák, hogy ők azok, akik először fognak a pokolra jutni! Hahahahaha!!!!

Johnny - ban megfagyott a vér. A szakállas nevetésében volt valami, amitől a hideg futott végig a fiú hátán. Ekkor a szakállas folytatta.

- Na, de vissza az eredeti kérdéshez. Szóval szerinted istenkáromlás azt gondolni, hogy Isten csak egy bogár? Mi van, ha azt mondom, hogy az ősember kiszemelt magának egy bogárfajt, és tőle eredeztette magát. Így alakult ki Isten fogalma. Ez szerinted annyira elképzelhetetlen?

- Ki vagy te?

- Ne rágódj már ezen. Nem vagyok én senki sem. Csak egy féreg. Egy undorító, fekete ganajtúróbogár. Ahogy vagyok egy tigris is vagy egy orrszarvú. Vagy ahogy vagyok Tim is, a szakállas, aki eltakarja a Napot és te is. Ott vagyok mindenkiben. És ahogy napról napra közelebb kerültök célotokhoz, tehát a totális apokalipszishez, én haldoklom. Mikor összetaposol egy darazsat, meghalok. Mikor megölsz egy embert, meghalok. Mikor az Irakban szolgáló amerikai katonák a halott gyerekeket járulékos veszteségként könyvelik el, meghalok. És az a legszörnyűbb, hogy nem tudok mit tenni, hiszen szabad akaratot ajándékoztam nektek. Mert bolond voltam. Dehát... Hogy lehetne ez a világ normális, mikor maga Isten is őrült, nem? Hahahahahahaha!!!

- Miért vagyok itt? - Kérdezte Johnny, és hirtelen erős nyomást kezdett érezni a nyakában.

- Azért vagy itt, mert az akaratodon nem tudok változtatni. De szeretnék tanácsot adni. Miután letöltötted a büntetésedet, és kijöttél. Tedd meg azt, amit már rég meg kellett volna tenned.

- Mit?

- Hát nem hallottad? - mosolygott a szakállas - Amit már rég meg kellett volna tenned.

Ekkor mindent beborított a feketeség, és Johnny zuhant. Le a mélybe, a semmibe. És akkor felriadt. A börtön gyengélkedőjén találta magát. Vastag kötéssel a nyakán. És ekkor megjelent az ápolónő, oldalán egy nagydarab alakkal. A szakállas volt az. Isten?

- Egy hajszálnyira volt Istentől, uram. Ez itt Mr. Sebastian Cold - Mutatott a szakállasra az ápolónő. - Ő mentette meg az életét, mikor lerángatta magáról azt a három elmebeteget, akiket amúgy átszállítottak egy másik intézménybe.

Az ápolónő kiment. Johnny felült.

- Te vagy az? - kérdezte a szakállasra nézve.

- Sebastian - nyújtotta az a kezét.

- Te vagy az?

- Elnézést, de ki?

- Isten.

A szakállas meglepődött azon, amit Johnny mondott.

- Hát, nem hiszem, kölyök, bocsi. Én megmentettem az életedet. És ahogy Istent ismerem, ő ezt nem tette volna meg. Szarik Ő a fejünkre.

- Nem szarik - mondta Johnny, és ekkor egy csapásra megértette - Hibázott egyszer régen. És most bünteti magát.

Johnny kinézett az ablakon. Az eső szakadt. És a fiú már értette. Miért is sütne a Nap egy ilyen világra? Essen csak az eső. Legalább a vért elmossa az utcákról.

Folytatása következik...

Johnny felébredt. Elindult a fürdőszobába, de nemsokára néhány vastag ráccsal találta szemben magát. És akkor feleszmélt. Már öt napja itt van, de akárhányszor felriad este, mindig azt hiszi, hogy otthon van, az Armageddon által fizetett lakásában. Visszabotorkált az ágyához. Visszafeküdt. Reggelig már le sem hunyta a szemét. Aztán nyíltak a zárkaajtók. A rabok lementek az étkezőbe. Johnny még az első napon talált egy magányos asztalt, ahol nem ült senki. Az eddigi öt napot megúszta anélkül, hogy belekötöttek volna.

Reggeli után jött az a két óra, amit a rabok a börtön udvarán tölthetnek. Johnny ilyenkor leült a bejárat elé a lépcsőre, és nézte az eget. Hol vagy? Nem tudta, mit is keres pontosan. Talán a vigyorgó fejet, amiről a szemüveges beszélt akkor régen. Igazság szerint Johnny egyáltalán nem akart belegondolni a történtekbe. Inkább csak bámulta az eget, aztán visszament a cellájába. Félt a súlyos gondolatoktól. Ezen a borús napon, mikor szokásához híven a lépcsőn üldögélt, odasétált hozzá egy 20 év körüli, fekete srác.

- Hello, haver - szólította meg Johnnyt. - A nevem Tim. Gondatlanságból elkövetett emberölés. - majd a kezét nyújtotta Johnnynak. A két rab kezet fogott. - Tudod - folytatta Tim. - Ezen a rohadt helyen soha nem süt ám a Nap, erre ne is számíts. És tudod, miért nem?

- Miért? - kérdezte Johnny.

Tim egy szakállas, nagydarab rabra mutatott. - Hát mert az a drabális állat eltakarja. Hahahahaha. - Johnny elmosolyodott ezen. Miután visszamentek a cellákba, Johnny gondolkodni kezdett. Itt tényleg nem süt a Nap. Legalábbis az elmúlt öt napban egy árva napsugarat sem láttam. Lehet, hogy ez a hely elvan átkozva. Átkozott lett az emberi vétkek súlyától. A bűntől rohadó ágyak koszos paplanjától. Johnnyt a cellája elé érkező őr zökkentette ki az elmélkedésből.

- Téged hívnak Johnnynak? - kérdezte az őr.

- Igen.

- Most lett vége a látogatási időnek. Itt járt egy asszony. Nem akart veled találkozni, de küldött valamit. - Az őr bedobott a rácsok között egy barna borítékot. - Kibontottuk. Biztonsági okok miatt. Szökéshez segítséget nyújtó eszközt nem találtunk benne, de ha rám hallgatsz, csak akkor nyisd ki, ha lélekben elég erős vagy. - Az őr tovább sétált.

Johnny felvette a földről a borítékot. Kibontotta. Kiemelte a tartalmát. De nem kellett volna. Csak akkor nyisd ki, ha lélekben elég erős vagy. A borítékban egy fénykép volt. Ő volt rajta. Szülei gyűrűjében. Körülbelül öt éves korában készülhetett a kép. Johnny sírni kezdett. Keservesen. Megrohanták az emlékek, és egy pillanat alatt rájött mit csinált az elmúlt öt évben. A szemüveges szavai megvakították, a valóságot elferdítették. De már érezte. Eddig is tudta, de most már érezte is. Gyilkos vagyok. Akárhányszor ránézett a képre, újra meg újra újabb emlékek rohanták meg. És ő csak sírt, és sírt. Keservesen.

Délután munka várt a rabokra. Johnnynak a mosókonyhában kellett felmosnia. Már a munka vége felé járt, amikor megjelent az ajtóban Tim. Egy étkezőből ellopott kést forgatott az ujjai között. Hirtelen megjelent mellette két nagydarab, fekete alak. Johnny már korábban is látta őket Timmel kosarazni.

- Hol a pénz? - kérdezte Tim Johnnynak intézve a mondandóját.

- Milyen pénz? - értetlenkedett Johnny, mert tényleg nem tudta, miről van szó.

- Ne játszd meg magad. Láttuk, mikor az őr bedobta a borítékot a celládba. Add ide. Nem tudom, kitől szerválod a lét, de mostantól mindet nekünk adod. Tudod, drogra meg miegymás.

- Abba nem pénz volt.

- Nem? - Tim elindult Johnny felé, egyre jobban rángatva a kést. És akkor hirtelen előreugrott a két fekete alak is, és lefogták Johnnyt. Tim pedig a fiú nyakához szorította a kést.

- Add ide! - üvöltötte Tim.

- Csak egy családi fotó volt benne, basszameg!

- Hazudsz, köcsög! - és ekkor Johnny megérezte. A tompa, de egyre erősödő fájdalmat, ahogy a vajazó kés átlyukasztotta a bőrét. Érezte, ahogy a vére folyik le a mellkasán.

Hát itt a vége? Így halok meg? Egy koszos börtön mocskos mosókonyhájában? Istenem, csak annyit kérek, ha találkozunk nemsokára. Ne nevess ki!

Folytatása következik...

Johnny fiatal, 15 éves srácként éli mindennapjait valahol Amerikában. Vezetékneve és a pontos helyszín lényegtelen. Egy napfényes nyári délután Johnny éppen biciklizett. Már hazafelé tartott, amikor hirtelen minden irányból arcukat kendővel eltakaró, napszemüveges motorosok vették körül. Az egyik integetett neki, hogy húzódjon le. Ez biztos az Armageddon. Gondolta Johnny. Az Armageddon egy motoros banda neve volt, akik az egész környéket rettegésben tartották. A rendőrség már nem egy gyilkosságot, rablást és drogügyletet írt a számlájukra. 

Miután Johnny lehúzódott, az egyik alak leszállt a motorjáról, odament a fiúhoz, és fellökte. Johnny sírva fakadt.

- Ne bőgj, baszdmeg! - üvöltött rá a napszemüveges alak. - Beszédem van veled.

Johnny nagy nehezen visszafojtotta könnyeit. A szemüveges leült mellé a földre. Az ég beborult hirtelen, és szakadni kezdett az eső. Jéghideg, nagy szemű eső. A motorosokat ez látszólag nem zavarta, viszont Johnny érezte, hogy egyre jobban átfázik. Ekkor a mellette ülő szemüveges megszólalt.

- Hiszel Istenben, kölyök? - Johnny nem mert válaszolni. - Csak azért kérdezem, mert az Istenfélő embereknek rohadt sanyarú sorsuk van ám ebben a rohadó világban. Én régen hittem benne. Kiskoromban egy nálam jóval idősebb drogos megfenyegetett. Azt mondta, vagy odaadom neki minden pénzem, vagy megöli a szüleimet. Én elrohantam. Hallottam, ahogy üvöltve tovább fenyegetőzik mögöttem. Mikor hazaértem, elmeséltem mindent anyámnak. Ő azt mondta ne féljek. Isten úgyse hagyja, hogy bántódásunk essen. Én megnyugodtam. Másnap, mikor megint csak hazafelé tartottam, furcsa érzés kerített hatalmába. Felnéztem az égre, és esküszöm neked, hogy egy vigyorgó fejet láttam kirajzolódni a felhőkből. Nem foglalkoztam vele. Hazaértem, de a békés otthon helyett, csak néhány helyszínelőt, és a szüleim teteme fölött viccelődő rendőrt találtam. A következő két nap kiesett. Sokkot kaptam. - Johnny azon kapta magát, hogy tátott szájjal hallgatja a szemüvegest. - Szóval kölyök, én azóta nem hiszek Istenben. Vagyis, hogy pontosítsak: Nem félek tőle. Hiszem, hogy létezik, csak a jóságát kétlem. Végül is, gondolj bele. Ki másé lehetett volna az a vigyorgó arc akkor délután. Arra akarok kilyukadni, hogy régóta figyelünk téged. Látjuk, ahogy az osztálytársaid nap mint nap megvernek, és elveszik a pénzedet. Látjuk, ahogy még a tanárok is röhögnek az összeragasztózott, drága tankönyveiden. Isten is látja, mégse segít. Viszont mi segítséget ajánlunk neked. Állj közénk, és én megtanítom neked, hogyan legyél Isten a saját világodban. És hogyan tedd a környezetedet Istenfélővé.

Johnny nem gondolkodott. Annyit viszont tudott, hogy a szemüveges igazat beszél. Tényleg ez történik vele nap mint nap. Végül igent válaszolt a szemüveges kérdésére. A következő öt évben az Armageddon az ország egyik legrettegettebb bűnözőcsoportjává nőtte ki magát. A szemüveges az alvilág felét uralta, és Johnny volt az ő bal keze. Az immáron 20 éves fiútól mindenki félt, aki ismerte. A szülei is kitagadták, mikor megtudták mibe keveredett. Johnnyt a szemüveges általában gyilkosságok elkövetésével, a konkurencia félresöprésével bízta meg. Egyik reggel épp egy munkából tartott vissza az Armageddon bázisára. Áthaladt egy gyönyörű, virágos réten. Odaszaladt hozzá egy kislány, kezében egy szál rózsával.

- Miért bántod a rózsákat? - kérdezte a kislány - Én szeretem a rózsákat, ne öld meg őket.

- Miről beszélsz, te kis görcs? Takarodj! - mondta Johnny, és igyekezett nem felhívni magára a többi ember figyelmét.

- Csak azért mondom, mert a kezeden és a ruhádon piros foltok vannak. Biztos összetapostál, vagy szét morzsoltál néhány ártatlan virágot, ugye?

Johnny majd megőrült a dühtől. Ez a kis hülye azt hiszi, szétmorzsolt rózsa van a kezemen.

- Legalább szagold meg, milyen jó illata van! - Mondta a kislány és odanyújtotta neki a szál rózsát. Johnny kitépte a virágot a gyerek kezéből, összemorzsolta, széttaposta, és leköpte. Majd a síró kislányt maga mögött hagyva, elégedett vigyorral az arcán továbbment. Egy vigyorgó arc, ezúttal a felhők alatt. Isten vagyok.

Aznap este az Armageddon tagjai a bázison tartottak gyűlést. Johnny leült a szemüveges melletti székre és töltött kettőjüknek egy üveg borból. Ám ekkor olyan dolog történt, amire egyikük sem számított. Hatalmas robajjal beszakadtak az ajtók, betörtek az ablakok, és mindent elözönlöttek a rendőrök. Könnygáz, pisztolydörrenés, káromkodás, halál. Johnny nem tudta, hogy került a rendőrautó hátsó ülésére összebilincselt kézzel, de a rengeteg hullazsák, amit az ablakon kinézve látott, rádöbbentette, hogy a többiekkel mi történhetett.

Két napot töltött egy zárkában. Majd jött a tárgyalás. Mivel ő volt az Armageddon egyetlen életben maradt tagja, az ügyész igyekezett a bűnszervezet lehető legtöbb bűnét Johnny nyakába varrni. A tízórás tárgyalást követően az esküdtszék döntött. A bíró ítéletet hirdetett.

A dolgok nagyon gyorsan történtek. Johnny szinte semmit sem értett, mikor belépett új otthonába. A szürke, egyhangú, és kicsi cellába, ahol élete következő ötven évét fogja tölteni.

Folytatása következik...

Róma. Olaszország. Az öreg bíboros lefekvéshez készülődik. Furcsa érzés kerítette hatalmába. Pont ezen a napfényes nyári napon. De már elmúlt a napsütés. Éjszaka van. És a rossz érzés is egyre csekélyebb mértékben van jelen. A bíboros érzi, hogy nemsokára megnyugszik. A teste, és a lelke is. A ruhásszekrénye fölött egy ezüstből vert feszület foglal helyett. Rajta Jézus Krisztus. Megfeszítve. A bíboros minden lefekvés előtt pár percig a feszületet nézi. Lehet, hogy lát engem. Lehet, hogy tudja, mit teszünk. Lehet, hogy a feszületek Isten szemét képezik. Mikor megrohanják ezek a gondolatok, a bíboros kétségbe esik. De aztán rájön. Ez hülyeség. Isten nem is létezik. Csak egy nagyon ravasz üzleti fogás. A bíboros befeküdt aranyfejtámlás ágyába. Még egyszer ránézett a feszületre. És a lélegzete elakadt. A feszület vérzett. Tűzpiros vér folyt belőle. Jézus megfeszített testéből. És a bíboros tudta. Ő már tudta. Tönkretettük. Tönkretettük.

Budapest. Magyarország. Kilépek az erkélyre. Felnézek. És az ég lángol. És az angyalok engem néznek. És mindenkit. Tekintetük tüzében égek. Ahogy mindenki. És több száz kilométerrel odébb a feszület csak vérzik. A feszület csak vérzik. Ahogy vérzett mindig is. És ahogy vérezni is fog. Mindörökké. Mert tönkretettük.

Egy medvével álmodtam az éjjel. Az egyik barátommal egy sötét emelkedőn baktattunk felfelé. Éjjel volt. Az utcai lámpák csak néhol égtek, vagy inkább pislákoltak. Az egyik kanyar után egy tábla előtt találtuk magunkat. VIGYÁZAT! MEDVE VESZÉLY! Ez volt rá kiírva. Csodálkoztunk is rajta, ugyanis a közelben sehol sem volt semmilyen erdő. Végül eldöntöttük magunkba, hogy ez csak valami hülye gyerek csínytevése, és továbbmentünk. Pár perc múlva azonban elképesztő dolog történt. Velünk szembe jött. Hatalmas volt. És üvöltött. Egy óriási barna medve. A barátomat rögtön széttépte. Én futni kezdtem. Rohantam. Napokig üldözött. Végül felriadtam az ágyamban. Tudatosult bennem, hogy ez az álom mekkora hülyeség. Hisz nekem nincsenek is barátaim.

Ma reggel megint dolgozni kell mennem. Egy gimnáziumban vagyok takarító. Ott senki sem tisztel. A tanárok, a diákok, de még a gondnok és a portás is úgy néz rám, mint valami földönkívülire, vagy féregre, amit ki kell irtani. A második óra alatt a harmadik emeleti folyosót mosom fel. Szembe jön velem három tizenhét éves fiú, akik késve érkeztek ma iskolába. Beszólnak nekem. Fellöknek. Belém rúgnak. Majd röhögve tovább mennek. Tudom, hogy felmehetnék bepanaszolni őket az igazgatónak. De mégse teszem. Félek, ő is csak a pofámba röhögne.

Este nyolc óra. Hazaérkezem. Megvacsorázok. Tévét nézek. A Viharsziget című filmet adják. Nem tetszik. Túl sok benne az őrült és az őrület. Örülök, hogy én nem vagyok olyan, mint ők. Nem sokkal éjfél előtt lefekszem aludni. Megint álmodok. Megint a medvével. Minden onnan folytatódik, ahol előző nap abbamaradt. Megint éjjel van. Egy tágas, macskaköves téren folytatódik a hajsza. De már nem csak engem üldöz a fenevad. Mellettem fut az a három fiú is, akik az iskolában belém kötöttek. Utálom őket. Úgy gondolom, inkább ők vesszenek, mint én. Sorba lerántom őket a földre. És a medve rájuk ugrik. Beléjük harap. Engem futni hagy. Remélem, később nem indul a keresésemre.

Felriadok az ágyamban. Megint reggel van. Kikelek a fekhelyemről. Bemegyek a nappaliba. Bekapcsolom a tévét. Csak úgy, háttérzajnak. Amíg megfőzöm a kávét. A tévében éppen a híradó megy. Három fiatal haláláról tudósítanak. Valaki a vonatsínekre lökte őket az éjjel, pont mikor jött a vonat. Furcsa. Déjá vu érzésem támad. Csöngetnek. Ajtót nyitok. És a lábam földbe gyökerezik a rémülettől. A medve áll az ajtómban. Rám vicsorog. A fogai között egy rendőrjelvényt szorongat. A kapu előtt egy rendőrautó áll. Biztos felfalta a rendőrt. De mit keresett itt az a rendőr? Nem érdekes. Van nagyobb gondom is. A medve. Reszketek a félelemtől, de újra vicsorgó pofájára emelem tekintetem. Úgy látszik, ez a sorsom. Menekülni A medve elől. Örökké.

Sötét folyosók. Dermesztő sikolyok. Zárt cellaajtók. Hideg rácsok. Ez a tébolyda. Itt élek. A sötétség fényes birodalmában. A szomszéd cellából éjjelente hallom az öreg pedofil imádkozását. Azt hiszi, megtudja téveszteni Istent? Vagy lehet, hogy csak elüti az idejét. Ahogy múltkor mondta, neki Isten már úgyse bocsájt meg soha. Nemrég mesélte, hogy régen jól élt, annak ellenére, hogy semmit sem csinált. Azt mondta, Rómában lakott egy luxuspalotában, és imádott esténként nevetve elaludni. Nevetett a több tízezer emberen, akik ünnepnapokon a palotája elé zarándokoltak. Ez a tébolyda. Ez a hely, ahol élek. Minden napomat azzal töltöm, hogy az ápolókat keresem. Kéne már valami gyógyszer a problémámra. De az ápolókat sehol sem találom. Lehet, hogy ők is befeküdtek egy cellába, mert nem bírták tovább? Gondoltam arra is, hogy megkeresem az intézmény igazgatóját. De aztán rájöttem, hogy ez őrültség. Ennek még nem jött el az ideje. Bár, nem tudom, mire várok. Többet érne ennél a haszontalan életnél, ha az igazgató keresésére indulnék. A rácsokon túl, odabentről a normális emberek figyelnek. Figyelik, hogyan barangolok életem sötét folyosóin. Idekint. A tébolydában.

Ihlet: Batman: Arkham Elmegyógyintézet

Sziasztok!

Elindítom második saját blogomat, melyen a történetírásnak fogok hódolni. Ezt a blogot azért hozom létre, hogy a filmelemzéseim ( Movie Tank, a másik blogom ) mellett a történeteimet is megismertessem veletek. Egészen kiskorom óta írok történeteket, de csak nagyon kevés olyan művem van, amit be is fejeztem. Teljesen friss történeteket fogok ide publikálni, amiket az adott sztori kikerülése környékén írtam, tehát nem fogok több éves történeteket elővenni. Ez azért is jó, mert így egy sztori azt az időszakomat fogja tükrözni, amikor épp publikáltam, nem az öt évvel ezelőttit. Egyelőre még egy alapsablon lesz betéve, de hamarosan kialakítok egy egyedi stílust, amint lesz segítségem, mert a technikai dolgokhoz nem értek.

Még ma megérkezik az első történet! Jó olvasást, és nézzetek fel a Movie Tankra is, hiszen az a " főállásom "!