A következő húsz évben Johnny és Sebastian jó barátokká váltak. A fiú, vagy most már inkább férfi többször előhozakodott megmentőjének a furcsa látomással, melyben Isten az ő képében jelent meg. Sokat vitatkoztak Istenről. Vajon mik lehetnek a céljai, mi a terve a világgal? Tényleg egy nagy baklövés eredményei vagyunk? Isten tényleg részeg volt, mikor a világot teremtette? Vagy csak tényleg nem normális.

Aztán beköszöntött a leghidegebb tél Johnny ottléte óta. Furcsa, hogy az időjárás mennyire egy húron pendült a börtönben történő eseményekkel. Behoztak ugyanis egy hírhedt drogbárót, és egy maffiavezért, akik innentől kezdve mindig elvonultak az udvar egy rejtett sarkába, olyan messzire, amennyire csak engedték az őrök, és sugdolóztak. Aztán megtörtént. Kitört a börtönlázadás. A drogbáró és a maffiavezér intézték így a dolgokat. Még néhány biztonsági őr is az ő oldalukra állt. A börtön lángolt. Égett a dühtől, és a gonoszságtól. Mire a kiérkező kommandósok helyreállították a rendet, a rabok fele halott volt, és sokan meghaltak, vagy súlyosan megsérültek a börtön dolgozói közül is. Johnny épp a mosókonyhát takarította, ahogy az elmúlt húsz évben mindig ez volt a dolga. Hallotta a zajokat, tudta, hogy baj van. Magára zárta az ajtót, és csak akkor jött ki, mikor a kommandósok rátörték azt. Johnny kilépett a mosókonyhából. Minden romokban. A lépcsőfordulókban hullák, a falakon alvadt vér. Sebastian is életét vesztette, miközben a börtönben dolgozó ápolónőt próbálta védeni a nőre támadó, a becsempészett kokaintól megrészegedett raboktól.

Johnny elvesztette a barátját, és aznap este meg is siratta. A legzűrösebb rabok mind odavesztek. Csendes, nyugodt hellyé vált a börtön. Senki nem merte egyértelműen kimondani, de a légkör is felszabadultabb lett. Mondhatni, hogy már - már jól érezték magukat a rabok. Johnny az elmúlt években elkezdte az otthonának érezni ezt a rideg kőépítményt. Nem mert belegondolni, mi lesz, miután kiszabadul. De hisz akkor már hetven éves leszek. Lehet, hogy meg se fogom élni. Úgyhogy erre inkább nem gondolt. Egyik nap épp a cellájában üldögélt, mikor megjelent az egyik őr és intett neki.

- Látogatód van. - Mondta az őr.

- Nekem? - Csodálkozott Johnny. Eddig soha nem látogatta senki.

Az őr bevezette a férfit a látogatásokra fenntartott terembe, és egy asztalhoz vezette, ahol egy fekete nő ült aktatáskával. Johnny leült.

Üdvözlöm! - Mondta a nő. - A nevem Sandra. A városi ügyészség munkatársa vagyok.

- Csak nem szereztek nekem egy jó ügyvédet? - Vigyorgott Johnny.

- Nem, csupán értesíteni szeretném valamiről. Nos... A szülei... Tegnap délután frontálisan ütköztek egy kamionnal az autópályán. Mindketten azonnal szörnyethaltak. Mivel önt már korábban kitagadták, az örökségből nem részesül. Minden visszaszáll az államra. Nem is kellett volna erről értesítenem, de nem bírtam aludni, és végül eljöttem.

- Köszönöm! - Mondta Johnny, de fel sem fogta, amit hallott. Az őr visszakísérte a cellájába. Johnny leült az ágyra. Hirtelen gyerekkori emlékképek villantak fel előtte. A szüleivel közös nyaralások, az együtt töltött idő. És aztán a gyilkosságok. Amiket elkövetett az Armageddon vezetőjének megbízásából. Eldobtam őket magamtól. Kitaszítottam őket az életemből. A mocsokért, a bűnért, a gyilkolásért, az alvilági hatalomért. Két évig király voltam a férgek között. Mindenki a seggemet nyalta. Eladtam a lelkemet az Ördögnek. Eladtam a boldog életet, ami várt volna rám. Miért kellett akkor kimennem az utcára biciklizni? Miért nem tudtam otthon maradni a seggemen?

Johnny sírni akart. Bőgni. Üvölteni. De nem tudott. Elfogytak a könnyei az elmúlt húsz év alatt. Az utolsó cseppeket Sebastianra pazarolta. Elfogytak a könnyek. Elfogytak a könnyeim. Napokig ez a gondolat járt a fejében. Egyik nap ebédnél az ablak mellett ült. Kinézett az udvarra. Szakadt az eső. A börtön füves focipályája dagonyává változott. Készen állt a mocskos disznók fogadására. És az eső csak szakadt. Ó, Istenem! Mondd, a te könnyeid mikor fogynak el?      

Folytatása következik...