HTML

Story Tank

Általam írt történeteket fogok ezen a blogon publikálni. Hosszabbat is, rövidebbet is. A történeteimet nem sorolom be semmilyen irodalmi vagy egyéb stílusba, mindig olyat fogok írni, ami épp jön. Filmelemző blogom: movietank.blog.hu E-mail: sparrow.movietank@gmail.com

Utolsó kommentek

  • danialves: @szuromik: Ezt abszolút megértem (bár én másnaposan nem az élet nagy dolgain szoktam gondolkodni, ... (2012.01.04. 20:47) Törött emlékek
  • konor94: @danialves: Mondjuk szerintem a szituációhoz pont illik az ilyen szerkezet . Mikor ilyen zavarodot... (2012.01.03. 20:25) Törött emlékek
  • danialves: Eléggé olvashatatlanná teszi ez a tőmondatosság az írásaidat, meg egy kicsit csapongó/összefüggést... (2011.12.15. 21:53) Törött emlékek
  • Sparrow: @konor94: Köszönöm a dicséretet! Folytatást nem tervezek ehhez a történethez. (2011.10.27. 16:47) Törött emlékek
  • konor94: Nagyon szépen megírva . Kiváncsi lennék arra hogy szeretnéd folytatni ezt a történetet vagy a néző... (2011.10.26. 21:18) Törött emlékek
  • Utolsó 20

Más oldalak, melyeken publikálok

Kategóriák

A szabadság virága: 6/6 - Amit már rég meg kellett volna tennem

Sparrow 2011.08.19. 09:43

Eljött a szabadulás napja. Ötven év börtön. Az öregember a cellájában ül az ágyon. Bele sem mer gondolni az elmúlt évtizedek súlyába. Azt mondták neki, hogy csak sötétedés után tudják kiengedni, mert valami aszfaltozási munkálatok folynak az épület bejáratánál. Sokan ennyi bent töltött év után már inkább ki sem akarnak menni. Kivéve azok, akik megjárták A verem nevű magánzárkát. Ahogy az öregember is tette. Már ő sem akar itt maradni. Haza akar menni. Bár fél belegondolni, hogy neki ezentúl mit fog jelenteni a haza fogalma. 

Eljön a várva várt pillanat. Az őrök megérkeznek. A földszintre, majd a bejárathoz kísérik az öregembert. A kapu kinyílik, és az öregember újra szabad. Sötét éjszaka van. Szélcsend. Ijesztő dermedtség. Mintha mindenki az öregembert figyelné. Minden fa, minden bokor, minden csillag, még a telihold is, ami különös félelemmel tölti el az öregembert. Elindul. Nem tudja, hová megy, de itt nem maradhat. Kénytelen tovább menni és valami szállást találni. A legszörnyűbb az egészben az, hogy az öregember már arra sem emlékszik, miért börtönözték be. Tudja, hogy rossz dolgokat csinált, tudja, hogy fájdalmat okozott. Talán még halált is. Sőt, biztos, hogy halált is. Különben nem zárták volna be ötven évre.

Az utolsó kettő börtönben töltött évére az öregembernek egy érdekes cellatárssal kellett megosztania lakhelyét. Egy rablógyilkosság miatt elítélt ember volt, körülbelül huszonöt éves. Sokat beszélgettek késő estig a világról. Főleg arról, hogy most milyen, hiszen az öregember már rég nem látta. A rablógyilkos azt meséli az öregembernek, hogy az, amit ő elkövetett nem is olyan szörnyű ahhoz képest, amit sokkal nagyobb hatalmú emberek követnek el. Országok és egyházak vezetői. Egyik este arról beszélgettek, hogy ki mitől fél a legjobban.

- Hát én, öreg! Én a haláltól félek a legjobban. - Mondta a rablógyilkos.

- Miért pont a haláltól? - Kérdezte az öregember, és eszébe jutott sok évvel ezelőtti látomása, ami akár valóságos volt, akár nem, de beleégett az agyába. - Talán nem hiszel Istenben?

- Dehogynem. - Mosolyodott el a rablógyilkos. - Épp ezért még jobban rettegek a haláltól. Gondolj csak bele, öreg! Egy olyan isten, aki ennyi szörnyűséget teremt a világra, és hagyja, hogy a teremtményei szép lassan darabokra szakítsák a Földet, az vajon mit csinál a halott lelkekkel. Hát én bele sem merek gondolni.

És ekkor az öregember rádöbbent: - Én is félek a haláltól.

- Hát, ahogy elnézlek, már épp ideje! - Röhögött fel a rablógyilkos.

Most, a sötét éjszakában az öregember egy elég nagy térre érkezik. A sötétben nem nagyon tudja kivenni az elmosódó alakokat, de mégis az az érzése, hogy járt már itt valamikor. Belenyugodva a ténybe, hogy ma este már nem lesz tető a feje felett, az öregember leül egy padra. Majd ledől, és álomba merül. Szerencsére most éppen július van, így nem fázik, csak egy kicsit.

A szemhéján átsütő napsugarak ébresztik az öregembert. Felül. A téren mindenfelé emberek, de különös módon az ő ötméteres körzetén belül senki sem tartózkodik. Ekkor megjelenik egy egyenruhás férfi, és ráüvölt az öregemberre.

- Takarodj innen, csöves! - Az öregember nem áll neki vitatkozni. Feláll a padról és tovább megy. Valahogy nagyon szomorúnak érzi magát, de ezt az érzést nem tudja konkrét okokhoz kötni. A tér így napsütésben még ismerősebb az öregembernek. Egyszer csak meglát egy kis virágoskertet a tér szélén. Benne tűzpiros virágú rózsákkal. Hirtelen egy furcsa kép úszik be az agyába. Egy másik élet jelenete. Egy síró kislány, egy összetaposott virág. Legalább szagold meg, milyen jó illata van! Az öregember elgondolkozik. Miért bántod a rózsákat? Én szeretem a rózsákat, ne öld meg őket! És ekkor az öregember, ő maga sem tudja, pontosan miért, de elindul a rózsák felé. Mikor odaér, letérdel eléjük. Végigsimítja az egyik virág szirmait. Legalább szagold meg, milyen jó illata van! 

Az öregember közelebb hajol az egyik virághoz. Az orrát a szirmai közé fúrja, és mélyet szippant a rózsa illatából. Kiemeli az arcát a szirmok közül. Becsukja a szemét. És elmosolyodik. Amit már rég meg kellett volna tennem.

VÉGE

Címkék: novellák

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://storytank.blog.hu/api/trackback/id/tr373164353

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Cervantes444 2011.08.19. 15:34:53

Nagyon szép lett a vége, gratulálok. Kissé sajnálom, hogy vége van, de a jó dolgok sem tartanak örökké. Gratulálok hozzá, szép munka.
Üdv!
süti beállítások módosítása