Róma. Olaszország. Az öreg bíboros lefekvéshez készülődik. Furcsa érzés kerítette hatalmába. Pont ezen a napfényes nyári napon. De már elmúlt a napsütés. Éjszaka van. És a rossz érzés is egyre csekélyebb mértékben van jelen. A bíboros érzi, hogy nemsokára megnyugszik. A teste, és a lelke is. A ruhásszekrénye fölött egy ezüstből vert feszület foglal helyett. Rajta Jézus Krisztus. Megfeszítve. A bíboros minden lefekvés előtt pár percig a feszületet nézi. Lehet, hogy lát engem. Lehet, hogy tudja, mit teszünk. Lehet, hogy a feszületek Isten szemét képezik. Mikor megrohanják ezek a gondolatok, a bíboros kétségbe esik. De aztán rájön. Ez hülyeség. Isten nem is létezik. Csak egy nagyon ravasz üzleti fogás. A bíboros befeküdt aranyfejtámlás ágyába. Még egyszer ránézett a feszületre. És a lélegzete elakadt. A feszület vérzett. Tűzpiros vér folyt belőle. Jézus megfeszített testéből. És a bíboros tudta. Ő már tudta. Tönkretettük. Tönkretettük.
Budapest. Magyarország. Kilépek az erkélyre. Felnézek. És az ég lángol. És az angyalok engem néznek. És mindenkit. Tekintetük tüzében égek. Ahogy mindenki. És több száz kilométerrel odébb a feszület csak vérzik. A feszület csak vérzik. Ahogy vérzett mindig is. És ahogy vérezni is fog. Mindörökké. Mert tönkretettük.
Utolsó kommentek